Túra helye: Ausztria / Hochschwabgruppe / Schönberg, 1734 m (Riegerin)
Mászott út neve: Glückspilz
Mászott út nehézsége: V, VI+, egy helyen VII-
Mászott út hossza: 300 m, 9 kötélhossz
Túra időpont: 2007. 10. 16-17.
Túratársak:
Pintér Farkas (frks)
Kóczián Tibor (Kócos)
Pintér Farkas (frks)
Kóczián Tibor (Kócos)
Így utólag visszaemlékezve nagyon szép kis mászást sikerült összehoznunk egy igazi kellemes langyos őszi napon. (Azért ott is jó volt!) Háromnapos ünnep előtt álltunk, értetlenül kérdezhetnék is hogy miért nem a hétvégén mentünk ki az Osztrákokhoz mászni. A válasz egyszerű az időjárás előrejelzés iszonyatos lehűlést és csapadékos rosszidőt ígért a hétvégére. Talán jó idő már nem lesz ebben az évben, olyan jó, hogy az 1000-2000 méteres magasságban található sziklafalakon engedje a nyárias mászásokat. A maradék párnapig tartó meleg kellemes időt kellet, hogy kihasználjuk, hiába állt előttünk a hosszú hétvége, szabit vettünk ki.
Kedden délután ötkor találkoztunk az M7-es elején a buszmegállónál. Suzukimmal mentem a Farkasért ki busszal érkezett, halál pontosan a megbeszélt időpontra, ötre. Sajnos a munkahelyemen bent felejtettem a kinyomtatott falrajzokat, amikért még visszakellet mennünk, így veszítettünk egy félórát. A kaland kezdete. :) A rövid kitérő után már száguldottunk is Hegyeshalom irányába. A határnál a kaland nem várt értékűre fokozódott! Farkas izgatottan kereste a személyi igazolványát, hisz már csak egy autó volt előttünk a határvizsgálatig. Állj félre! Mondta kétségbeesetten és egy elemlámpával az ülés alját is átvizsgálta. Érezte a lelke mélyén az igazságot, de nem akarta bevallani még magának sem. Az elmúlt héten történt családi kirándulásos határátlépésnél az összegyűjtött útlevelek, igazolványok a kabátzsebben maradtak, a kabát meg otthon. Mit tegyünk nincs személyi sem útlevél csak egy új típusú jogosítvány az is olyan, amit Németországban állítottak ki a Farkasnak a kinti egyetemi évei alatt. Nincs mit tenni, megkell kérdezni a határőrt, hogy átmehetünk a nem éppen megfelelő okmányainkkal. A magyar határőr engedékeny volt és az osztrák kollégájára bízta a döntést. Talán a Farkas kitűnő német nyelvtudása révén az osztrák átengedett. Húh húúú ezt megúsztuk, irány a cél, Hochschwab.
Este még tizenegy előtt érkeztünk meg, a Hochschwab-Bundesstrasse nevű út általam ismeretlen völgyének Gschöder nevű pontjára. Gyors ágyazás a murvás erdei tisztáson és alvás. Nem voltam álmos és a távolban bőgő szarvasok is nyugtalanítottak. Próbáltam beszélgetni, de Farkas inkább az alvást választotta.
Hamar eljött a reggel, vagyis ¾ 5, amire beállítottuk az ébresztőt. Termoszból tea és csomagolt szendvics volt a reggeli, ami után viszonylag gyors pakolás követett. Fejlámpánk fényénél gyalogoltunk a koromsötét erdei úton felfelé a falhoz. Ahogy egyre feljebb szerpentinezett az út, egyszer csak kiértünk a ködből és a legfényesebb csillagok még látszottak a hajnali derengésben. Mire felértünk az általunk kiválasztott sziklafal alatti kőlefolyás aljához már világos lett és mire feljutottunk a szikla kézzelfogható aljához, az utunk beszállásához, reggel nyolcat mutatott az óra.
Félóra alatt összeszedtük magunkat és elindultunk az első kötélhosszban. Farkas kezde a mászást az út egyik legszebb hosszával, majd felváltva mentünk elől a hetedik kötélhosszig. A pillérünk sziklája az első kötélhossz kompakt oldott táblája után hol omladékos, kicsit kőhullás veszélyes, máshol meg szép egybefüggő oldott részek változatával folytatódott. A hetedik kötélhosszban találkoztunk egy oldott sziklaüreggel vagyis egy óriási homokórával, amin átbújva barlangos kürtőmászással lehetett feljutni. Farkas nem vette észre, hogy az út az üregben folytatódik (nittekkel biztosítva) és így annak a külső oldalán a falon mászott fel, nem könnyű mozdulatok árán. A nyolcadik hossz volt a legnehezebb, hét mínuszra adták. Ha váltva mászunk tovább, akkor nekem jutott volna a nyolcadik kötélhossz, de előre megbeszéltük, hogy a Farkas mássza majd előre, mert én hatosig vállalom a mászást. Ő simán túljutott rajta, de én ahogy sejtettem elakadtam és belekellett ülnöm. Úgynevezett A0-val sikerült átjutnom a kunszton. Az utolsó kilencedik kötélhossz nekem jutott, ami nem volt négyesnél nehezebb, de a szépsége páratlan. Egy sima táblán kellet átmászni, ami lentről nehéznek tűnt, de valójában a rajta levő lukak zsebek voltak és a reibung-os lépések is jól tartottak. Már nagyon fáradt voltam az utolsó hosszban, de gond nélkül átmásztam csak a Farkas türelmetlen sürgetése idegesített egy csöppet, „na ne sz*rozzál menjél Tibikém”, jegyezte meg folyvást ha egy kicsit megálltam fényképezni vagy valamiért. Hát igen, Ő is fáradt volt, szerette volna levenni a szűk mászócipőjét. 14:40-re mind ketten ott ültünk fenn az utolsó standban és ettük a csúcs csokijainkat. Napközben nem találkoztunk más mászókkal, igaz a sziklánkra tudtunkkal csak ez az egy út vezetett. Délelőtt láttunk a völgyben néhány túrázót felfelé gyalogólni, de utánuk egy teremtett lélek sem volt, vagyis csak az állatok motoszkáltak az erdő sűrűjében.
Kedden délután ötkor találkoztunk az M7-es elején a buszmegállónál. Suzukimmal mentem a Farkasért ki busszal érkezett, halál pontosan a megbeszélt időpontra, ötre. Sajnos a munkahelyemen bent felejtettem a kinyomtatott falrajzokat, amikért még visszakellet mennünk, így veszítettünk egy félórát. A kaland kezdete. :) A rövid kitérő után már száguldottunk is Hegyeshalom irányába. A határnál a kaland nem várt értékűre fokozódott! Farkas izgatottan kereste a személyi igazolványát, hisz már csak egy autó volt előttünk a határvizsgálatig. Állj félre! Mondta kétségbeesetten és egy elemlámpával az ülés alját is átvizsgálta. Érezte a lelke mélyén az igazságot, de nem akarta bevallani még magának sem. Az elmúlt héten történt családi kirándulásos határátlépésnél az összegyűjtött útlevelek, igazolványok a kabátzsebben maradtak, a kabát meg otthon. Mit tegyünk nincs személyi sem útlevél csak egy új típusú jogosítvány az is olyan, amit Németországban állítottak ki a Farkasnak a kinti egyetemi évei alatt. Nincs mit tenni, megkell kérdezni a határőrt, hogy átmehetünk a nem éppen megfelelő okmányainkkal. A magyar határőr engedékeny volt és az osztrák kollégájára bízta a döntést. Talán a Farkas kitűnő német nyelvtudása révén az osztrák átengedett. Húh húúú ezt megúsztuk, irány a cél, Hochschwab.
Este még tizenegy előtt érkeztünk meg, a Hochschwab-Bundesstrasse nevű út általam ismeretlen völgyének Gschöder nevű pontjára. Gyors ágyazás a murvás erdei tisztáson és alvás. Nem voltam álmos és a távolban bőgő szarvasok is nyugtalanítottak. Próbáltam beszélgetni, de Farkas inkább az alvást választotta.
Hamar eljött a reggel, vagyis ¾ 5, amire beállítottuk az ébresztőt. Termoszból tea és csomagolt szendvics volt a reggeli, ami után viszonylag gyors pakolás követett. Fejlámpánk fényénél gyalogoltunk a koromsötét erdei úton felfelé a falhoz. Ahogy egyre feljebb szerpentinezett az út, egyszer csak kiértünk a ködből és a legfényesebb csillagok még látszottak a hajnali derengésben. Mire felértünk az általunk kiválasztott sziklafal alatti kőlefolyás aljához már világos lett és mire feljutottunk a szikla kézzelfogható aljához, az utunk beszállásához, reggel nyolcat mutatott az óra.
Félóra alatt összeszedtük magunkat és elindultunk az első kötélhosszban. Farkas kezde a mászást az út egyik legszebb hosszával, majd felváltva mentünk elől a hetedik kötélhosszig. A pillérünk sziklája az első kötélhossz kompakt oldott táblája után hol omladékos, kicsit kőhullás veszélyes, máshol meg szép egybefüggő oldott részek változatával folytatódott. A hetedik kötélhosszban találkoztunk egy oldott sziklaüreggel vagyis egy óriási homokórával, amin átbújva barlangos kürtőmászással lehetett feljutni. Farkas nem vette észre, hogy az út az üregben folytatódik (nittekkel biztosítva) és így annak a külső oldalán a falon mászott fel, nem könnyű mozdulatok árán. A nyolcadik hossz volt a legnehezebb, hét mínuszra adták. Ha váltva mászunk tovább, akkor nekem jutott volna a nyolcadik kötélhossz, de előre megbeszéltük, hogy a Farkas mássza majd előre, mert én hatosig vállalom a mászást. Ő simán túljutott rajta, de én ahogy sejtettem elakadtam és belekellett ülnöm. Úgynevezett A0-val sikerült átjutnom a kunszton. Az utolsó kilencedik kötélhossz nekem jutott, ami nem volt négyesnél nehezebb, de a szépsége páratlan. Egy sima táblán kellet átmászni, ami lentről nehéznek tűnt, de valójában a rajta levő lukak zsebek voltak és a reibung-os lépések is jól tartottak. Már nagyon fáradt voltam az utolsó hosszban, de gond nélkül átmásztam csak a Farkas türelmetlen sürgetése idegesített egy csöppet, „na ne sz*rozzál menjél Tibikém”, jegyezte meg folyvást ha egy kicsit megálltam fényképezni vagy valamiért. Hát igen, Ő is fáradt volt, szerette volna levenni a szűk mászócipőjét. 14:40-re mind ketten ott ültünk fenn az utolsó standban és ettük a csúcs csokijainkat. Napközben nem találkoztunk más mászókkal, igaz a sziklánkra tudtunkkal csak ez az egy út vezetett. Délelőtt láttunk a völgyben néhány túrázót felfelé gyalogólni, de utánuk egy teremtett lélek sem volt, vagyis csak az állatok motoszkáltak az erdő sűrűjében.
Nem sokkal három után kezdünk el ereszkedni (minden stand ereszkedő stand volt) és 16:40-re lent is voltunk, ahogy terveztük kb. másfél óra alatt. A völgy bejáratához, oda ahol az autót hagytuk este hatra értünk le. Gyors pakolás után félhét felé már úton is voltunk haza, és éjfél volt mire Budapestre megérkeztünk. Persze az Osztrák-Magyar határnál a fejmosás meg volt, egy kis húsz percecskére azért félreállítottak minket a magyar határőrök, hogy tisztázzunk a jogosítványos határátlépést, de végül is a dorgálást követően haza engedtek minket. :)
Bp., 2007.10.19.
Kócos
