Magamról:

A Blog írója vagyis a nevem Kóczián Tibor, a mászótársaim Kócosnak becéznek. A nyolcvanas évek közepétől foglalkozok természetjárással. Barlangászással kezdtem, de idővel a túrázás a szikla és a hegymászás is helyet kapott az életemben. 1987-ben végeztem el az alapfokú sziklamászó tanfolyamot a Vörös Meteor TE. Téry Ödön hegymászó szakosztályában. Ha a szabadidőm engedi, akkor túrázok, hegyet vagy sziklát mászok. Jártam, másztam az Alpok több helyén, mint pl. a Dolomitok, Dachstein, Mont-Blanc stb. és többször az északi szomszédunknál a Magas-Tátrában is. A hegymászással kapcsolatban Európán kívülre még nem jutottam. Bővebben: https://web.archive.org/web/20050226055125/http://szikla.hu/kikicsoda.html?mit=adat&ki=33 Elérhetőség: koczian.tibor [at] freestart.hu

Tormäuer

2009.02.08. 02:30 KócosT

Túra helye: Alsó-Ausztria / Türnitzer Alpen / Ötscher / Tormäuer
Időpont: 2009.01.30.-02.04.
Túratársak:
Kovács Tamás
Kovács Peti
Kóczián Tibor (Kócos)
Rónyai Péter (Angelo)
Sántha Gergő

 

 

Gergő hívott január közepén, hogy menjünk ki jeget mászni Ausztriába február első hetében. Tamás barátjának is arra volt akkor dolga, és így gondoltuk, hogy egy járművel megoldhatjuk az utazást. Jól hangzott a terv, rögtön igent mondtam.

Péntek este indultunk el Budapestről Tamás kisbuszával, de csak Bécs felé, ahol Farkas cimboránk a családjával  él, és kedvesen felajánlotta, hogy aludjon a csapat náluk, ezzel téve kényelmesebbé a kb. 400 kilométeres út megtételét. Késő este érkeztünk meg hozzájuk. Budapesttel ellentétben ott mindent hó borított, ami a jégmászáshoz való helyes téli képet adott, nem úgy mint itthon, ahol már a tél minden kelléke elolvadt. Az este szűk maradék óráját beszélgetéssel, egy kis koccintással töltöttük de hamar le kellett feküdnünk, mert másnap már mászni szerettünk volna.

Szombaton, vendéglátó barátunktól való búcsú után lendületesen haladtunk nyugatnak, míg Sankt Pölten előtt rá nem jöttünk, hogy otthon maradt a jégcsavarok egy része. Gyors helyzetfelmérést követően lehajtottunk az autópályáról és a hegymászóboltok felkutatása lett az új cél, jégcsavar vásárlás végett. Sajnos csalódnunk kellett a piacgazdaságban, mert csak egy nyomorult csavart találtunk, mármint olyat, ami megfelelt az igényeinknek. A fejlett nyugati gazdaságba vetett hitünk teljes elvesztése ellen csak a beharangozott világválság feltételes hatása szólt. El is határoztuk, hogy az elkövetkező napokban mindent meg fogunk tenni, hogy kellőképpen rápihenjünk az elkövetkezendő válságos időszakra. Türnitzben talált Gergő szállást, ahonnan viszonylag messze, 25 km-re volt még a célunk: az Ötscher oldalában Erlaufboden nevű helységnél lévő, a Tormäuer-völgyhöz. Kora délután, fél három felé érkeztünk meg. Sietve indultunk fel a völgybe az első komoly jégesésekhez, az úgynevezett Blue Box-hoz. A félkör alakú völgykatlanhoz kitaposott nyom mutatta az utat. A meredek ösvényen rengeteg friss hó nehezítette a felmenetet, de háromra már fent is voltunk. Sok mászó kalapálta a jeget, köztük magyarok is. Szerencsénkre a két magyar srác, akik ismerősei voltak Tamás, éppen hazafelé indultak, így kölcsön tudtunk kérni jégcsavarokat, kiegészítve hiányos készletünket.
A katlan bal oldalán levő jegeken kezdtünk el mászni. Első ránézésre viszonylag kicsi jégfalnak tűnt, de később örültünk, hogy az 55 méteres kötelünk elért a standig. A jég állaga nem volt rossz, jól tartotta a szerszámokat. A Blaupunkt nevű útban (WI 5-) Gergőt biztosítottam, tőle meg balra Tomi mászott előre a Blauer Montag útban (WI 5-). Viszonylag hideg volt, a kezem ujjai kicsit elfagytak mire én is elindulhattam felfelé. Nekem nem ment jól a mászás, bizonytalanul és nehézkesen mozogtam. Az út felénél meg már teljesen lefagyott a kezem. Meg kellett állnom a meredek rész fölött, mert érzéketlen tenyeremből majd kiestek a szerszámok. A pihenés közben egyre jobban rám tört a rosszullét. A fejem zúgott és erős hányingerem volt. Gergő szoros biztosítása időnként meg-megrántott, felfelé unszolva. Egyre rosszabbul lettem, erőltetve nyelnem kellett, hogy ne hányjak. Összeszedve erőmet felmentem a felső standba, ahol közöltem, hogy rosszul vagyok.
„Elfagyott a kezed és hányingered van?” -kérdezte Gergő.
„Igen” -  válaszoltam.
„Mert ha igen, akkor az egy tipikus jégmászó szitu, amilyen gyorsan jött, úgy is fog elmúlni.” -  válaszolta és tényleg kb. 5 percen belül kutya bajom sem volt.
A kézfejemet olyan forróság öntötte el, hogy még a vizes kesztyűt is száraznak éreztem. Gergő valami olyasmivel magyarázta a rám törő betegséget, hogy ilyenkor a szervezetben az elfagyott testrész miatt felborulnak a fiziológiai egyensúlyok, ami komoly tünetekkel jár, mint pl. az erős hányinger. Végül is tapasztalatnak, egy kis kalandnak nem volt rossz, de azért nem szívesen élném át ezután többször a dolgot. Tamásék és mi is csak egy kötélhosszt másztunk, mert már sötétedett, az ereszkedéshez fejlámpára volt szükség. Mialatt mi a felső standban készülődtünk az ereszkedéshez,  Angelo és Tamás közben már összepakolt lent és mire leértünk elindultak a kocsihoz, hisz Peti, Tamás fia már alaposan átfázott mialatt másztunk, annak ellenére, hogy le és föl mászkált, csúszkált a meredek havas lejtőn, hogy ne fagyjon össze. Este a vacsora közben kiderült, hogy Angelo is ugyanazt a rosszullétet élte át, mint én. Állítólag ez azokon szokott kijönni, akik hosszú ideig biztosítják az elölmászót és közben kihűlnek.

Vasárnap ugyancsak a Blue Box-ba mentünk fel. Gergővel a Blue Steel nevű útba (WI 5-/130m) szálltunk be, Tamásék meg az Electric nevű úttal (WI 5-/80m) kezdtek. Felettünk egy parti már mászta az utat, de már a végén jártak és az ereszkedéshez készülődtek. Vigyáznunk kellett az esetleges lezuhanó jegekkel. Az első kötélhossz 2-3-as, szinte csak egy meredek lejtőnek tűnt. A második kötélhossznál kezdődtek a nehézségek, amit 5- -ra adnak. Az első hosszt én másztam előre és mire Gergő is felért a felettünk levő mászók már leereszkedtek. Gergő óvatosan nekiindult a második hossz mászásának, ami az út legnehezebb része. Éjszaka friss hó hullott, minek köszönhetően rengeteg lágy porhó lavina zúdult le mialatt mászott. A jég állaga sem volt olyan jó, mint előző nap és az út is szét volt már csépelve, jó nagy lyukakkal látva el a felületét. A jégfejszét óvatosan akasztgatva lehetett felfelé hatolni a függőleges falon, persze ezt megnehezítették a rossz jégcsavar helyek és az időnként lezúduló hófergetegek is. A majd, 55 méteres hossz második fele könnyebb volt, de azzal is meg kellett küzdeni. Mikor én másztam, még félúton, hasonlóan mint az előző nap, elfagyott a kezem csak már nem volt a hányingeres rosszullét. Mire felértem a standba már kellemesen éreztem magam. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy én mászom a következő hosszt, amit 4+ nehézségűnek adnak. Ennek a hossznak is az elején van a nehéz szakasza, egy kb. 15 méteres közel függőleges részben. Az út vége felé már nem volt jég és a standot sem találtam, ezért egy fát céloztam meg, amihez egy viszonylag kalandos füves, sziklás, hólejtőn lehetett feljutni. A fa törzsén már volt egy öreg, ereszkedésre otthagyott heveder. Gergő közben az alsó standból pucolt ki két egy még használható ereszkedő hevedert, amit, miután utánam jött, a fatörzshöz erősítettünk ereszkedéshez. Közben Tamásék befejezték az útjukat és beszálltak alánk. A második kötélhossz végébe való visszaereszkedésünkkor találkoztunk. Angelo felmászását megvárva összegyűltünk mind a négyen. Tamás és Angelo nem mászták meg a harmadik kötélhosszt miután elmeséltük, hogy a standot nem találtuk és egy kellemetlen felmászással lehet csak eljutni egy fához. Így egy kötéllel ereszkedtünk le megspórolva Tamáséknak a kötelük használatát. Mire leértünk már besötétedett és előző naphoz hasonlóan fejlámpa mellett pakoltunk össze.

Hétfőn jelentős időjárás változás következett, hatalmas széllel meleg levegő érkezett. Úgy határoztunk, hogy egy napot síeléssel töltünk a szállásunk és a jégmászó hely között levő annabergi  sípályán. Legalább Peti sem unatkozik lent a jégfalak alatt, gondoltuk, mialatt a síelés mellett érveltünk. Számítottunk rá, hogy egy nap pályasízés is közbejöhet, ezért mindenki elhozta a sífelszerelését, illetve Gergő deszkát rakott be, Petinek meg Tamás bérelt deszkát. Egész nap a pályán voltunk, persze megszakítva egy kis „hüttézéssel”. Estére kellemesen elfáradtunk, jó volt a másfajta mozgás az előző két naphoz képest.

Kedden aggódva gyalogoltunk fel a Tormäuer-völgybe, mert a felmelegedés miatt jelentősen olvadtak a havak és a jegeken is látszott, hogy megereszkedtek. Hihetetlen volt a hőmérséklet változás az előző napokhoz képest. Vasárnap még a fémtárgyakhoz érve odafagyott a kesztyűnk, most meg vékony öltözetben lehetett gyalogolni. Gondoltuk legalább szétnézünk, megismerkedünk a völgy további részeivel is, nem csak az elején levő Blue Box nevű oldalsó völgykatlannal. Mindenhol veszélyesen olvadó jegekkel találkoztunk. Két osztrák mászó tanácsolta, hogy menjünk beljebb a völgybe, mert ott még találunk mászható jeget, ők is oda tartottak. Igazuk volt, mert az árnyékosabb, hidegebb zugokban voltak még stabil jégesések. Egy ilyen 15 méteres jégfalnál állapodtunk meg. A jég neve Frostbeule volt és WI 4-5 nehézségűre adják. Tomi előremászott és oroszba berakott egy kötelet. Mindenki megmászta felsőbiztosítással a kis jégesést, még Peti is ügyesen feljutott. Nem hiába apja fia, jegyezte meg Gergő, Peti természetes, könnyed mozdulatai láttán. Én másztam utoljára és mivel nem volt fent nittelt stand egy Abalakov gyűrűből kellett leereszkednem. Hiába tudtam az eszemmel azt, hogy a jégbefúrt homokóra nagy terhelést bír, mégis bennem volt a félsz amiatt, hogy egy pár centis jégre bízom az életem, de ahogy várható volt nem történt semmi baj. Miután lehúztuk a kötelet és összepakoltunk, korán visszagyalogoltunk a kocsihoz. Még tervben volt, hogy az osztrák parti által mászott jéggel is megpróbálkozunk, de már késő volt mikor odaértünk, fejlámpás befejezéshez meg nem volt hangulatunk.

Szerdát, az utolsó napunkat, a türnitzi jegeknek szántuk. Az előző napokban az országútról már ki is néztünk egy jókora jégfalat, minek neve Sulzbachfall (WI 5 /80m), de mikor felgyalogoltunk hozzá, csak akkor láttuk, hogy életveszélyesen megolvadt. A délelőttöt az olvadt jegünk mellett levő kisebb jégfalacskákon „boulderezéssel” töltöttük, majd miután meguntuk, elindultunk haza.
Mások nevében nem nyilatkozhatok, de én nem csalódtam  az elmúlt napokban (gondolom a többiek sem), hisz jókat és szépeket másztunk és a pihenés is ránk fért, ami a terv egy része is volt. Talán Angelo volt elégedetlen a teljesítménnyel, mert nem szereti az ilyen tinglitanglis napokat, ő inkább jól lefárasztotta  volna magát és majd csak otthon pihente volna ki azt.
 
Budapest, 2009.02.07.
 
Kócos
 
 
Fényképek megtekintéséhez kattints ide a szövegre!
 
-------------------------------------------------------------
dátum: 2009-02-09 10:36
szerző: TuBe
Atya Ég ez nagyon brutál a képeket látva!!!Minden elismerésem a tietek!!!Gondolom jó kis adrenalin bomba egy ilyen túra mit túra tortúra!!!!!
További nagy kalappal!!Vagy nem tudom mit szoktak kívánni a hegymászóknak:)
Gondolom nem kéz és lábtörést:)))
-------------------------------------------------------------
2009-02-09 11:47
szerző: KócosT
Köszi TuBe a jókívánságokat! Nem olyan brutál, de ez szokás (megszokás) kérdése. :-)
-------------------------------------------------------------

Szólj hozzá!

Címkék: ausztria jégmászás

A bejegyzés trackback címe:

https://bcspk.blog.hu/api/trackback/id/tr871126646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.