Ez a történet három lelkes fiatalember hétvégi Magas-tátrai hegymászásáról szól. Méghozzá a Rysy, magyarul Tengerszem-csúcs nevű hegy meghódításáról, hol személyesen Vlagyimir Iljics Uljanov Lenin is megfordult.
Egy szép nap megkérdeztem Honfi Tibi barátomtól, hogy mi lenne, ha megmásznánk a Mont Blanc-t (4807m). Na ez egy kicsit félreérthető, mert az nem a Magas-Tátrában van.
Erre Ő lelkesen igent mondott," Jó ötlet, másszuk meg a Mont Blanct". (El kell árulnom, hogy nem vagyunk kezdők, már van hegymászó múltunk.) Jó pár évvel ezelőtt, lelkes hegymászónak vallottam magam. Igaz az eredményeim nem voltak olyanok, amiktől csak úgy repkedtek a szenzációs újságcikkek, de ez engem és a barátaimat sem bizonytalanított el a hegymászó önérzet tekintetében.
Öt vagy hat évvel ezelőtt jártam két igazi hegymászó barátommal a Mont Blanc csoportban, meg is másztuk a nagy csúcsot. Majd rá egy évvel, a barátaimmal is kiutaztunk, de sajnos a rossz idő miatt meghiúsult a nyugat Európa legmagasabb csúcsának megmászása. E nagy terv előtt felmerült a kérdés, hogy manapság hogy is állunk erőnlétileg. A teljesítő képességünk felmérése érdekében, nekivágtunk a hírhedt Rysy-nek (2499m).
A munkahelyemen is elmeséltem a nagy hírt, minek eredményeképpen rögtön csatlakozott hozzánk Kovács Zoltán is. Alföldi gyerek lévén Neki nem volt hegymászó múltja, ha csak nem tekintjük annak a Kékes (1015m) megmászását Mátraházáról, ahova autóval jutott fel. Régi gyermekkori álmom volt a Rysy megmászása, és lám-lám eljött a nagy alkalom. Az Internet áldása révén rengeteg információt sikerült gyűjtenünk a hegyről. Gyorsan beszereztünk a régi hegymászó barátoktól a technikai felszereléseket, amik közül a legfontosabbnak a bakancs és az esőkabát bizonyult.
2000-07-28-án péntek este félnyolcra jelöltük ki az indulás idejét, Káposztásmegyerről a Zoli lakásától.
Kis csúszással kilenckor már el is indultunk a Zoli kocsijával, a "A világ legkisebb magashegységéhez". Az égiek lelki próbával kezdték kiosztani a megpróbáltatásokat, mert egész éjszaka zuhogó esőben autókáztunk. Nem jó előjel, na de mit nekünk, feltalálták már az esőkabátot!
Vidáman szeltük a kilométereket. Parassapuszta, Zólyom, Besztercebánya majd egy jobbossal Brezno felé, és utána északnak tartva át a hegyeken Liptoszentmikulásnak, majd ismét egy határozott jobbossal már ott is voltunk a Magas-Tára alatti Poprádhoz vezető országúton.
Az utunk, ahogy már említettem nem volt felhőtlen, mondhatnám, alig láttunk valamit az esőtől és a ködtől. Azon sem csodálkoztunk volna, ha az egyik hegyi kanyarban személyesen Drakula gróf stoppolt volna az út szélén. De Zoli rendületlenül nyomta a gázt. Hát ilyenek a kezdők, kifogyhatatlan láng ég bennük.
Végül is hála jó istennek, sem a farkasember se a Drakula gróf nem ugrott elénk a sötétben, így jócskán éjfél után már a Csorbatói (szlovák néven, Strbské Pleso, 1340 méteren levő üdülő városka) esővizét törölgette az ablaktörlőnk.
Az éjszakát a kocsiban töltöttük. Zoli abba a pózba aludt el, ahogy üresbe rakta a váltót, én az anyósülést átölelve térdepeltem a földön, hátamat mutatva a szélvédőnek, Tibi barátunk meg királyi kényelemben a hátsó ülésen húzta a lóbőrt.
És lám pillanatok alatt eljött a reggel. Ébresztőnkről a zuhogó eső erősebb ritmusa gondoskodott.
Hát mit mondjak, reggel, ahogy egymás arcába néztünk, rögtön kirajzolódtak a személyes vélemények a Rysy megmászásával kapcsolatban, amire annyi kilátásunk volt, mint ahogy kiláttunk a belehelt ablakokon.
De elveszni semmi nem veszett el. Tibi barátommal konspirálva nyugtató mosollyal magyaráztuk a "kezdőnek", hogy az igazi hegymászó tud várni, és ez a legfőbb erénye. Tehát most várunk, és irány élelmiszer bolt.
Hálózsákok a tokba, slusszkulcs a zárba, az ablaktörlő ezerrel, irány Tátralomnic. Lomnicon meglepődve tapasztaltuk, hogy a parkoló díjból egy jó kis sörözést is csaphattunk volna. Sebaj a boltban volt egy rakás édesség, mert már régről tudjuk, hogy a hegymászónak szükséges a gyors energia utánpótlás, amire kiváló a csoki.
A következő pár órában az eső csak esett és esett. Mi meg felkocsikáztunk a lomnici kabinos felvonó alatti parkolóba potom 160 koronás parkolási engedéllyel. A felvonó bezzeg nem járt, mivel erős volt a szél. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy a lomnici csúcsra feljutva, a napsütötte felhők fölé kerülhetünk.
Maradt a felvonóház étterme, hol sörrel és sültkolbásszal mulattuk az időt. Egy párórás üldögélés után, híres hegymászó tűrőképességünk a sötét fellegekbe szállt, és egy újabb nagyszabású terv lépett a helyébe. Mivel holnap mindenképpen megmásszuk a Rysy-t, ha esik, ha szakad, akkor ma már előedzés gyanánt nekivághatunk a Lomnic felvonója alatti turistaútnak.
És neki is vágtunk, azzal az elhatározással, hogy majd addig megyünk, míg bírjuk. De sajnos az első száz méteren már ráébredtünk, hogy az eredeti céltól igencsak eltértünk és az utunk is egyre vadregényesebbé kezd válni a rajta keresztbe fekvő kidőlt fenyőktől. Egy órás kiruccanás után ismét a felvonóház éttermének vendégszeretetét élveztük.
Sör, sült krumpli és kolbász, sör, és az idő repült. A reménytelenség végetlenjébe meredt tekintetünket néhány magyar turista szavai, hozta vissza a való világba. Nem kezdtünk el velük beszélgetni, de segítségükkel észrevettük, hogy a lézengő emberek a felvonó pénztárja felé tartottak. Gyorsan fel is pattantunk és már vásároltuk is az enyhén borsos áru felvonójegyet, ami nem a csúcsra, ha nem Start nevű legközelebbi állomásig vitt fel.
Se baj ez is több volt a semminél, kb. kettő órakor indultunk és egy pár perc alatt, fent is voltunk.
Sajnos az eső ott is esett, habár egy kicsit mintha csökkentett intenzitással. A félhármas levonóval lementünk, majd ismét a „kocsma". Sör, sült krumpli... stb. és repült az idő.
Közben azon gondolkoztunk, hogy hol fogjuk tölteni az éjszakát.
A Csorbai-tó (Strbské Pleso) és a Tátralomnic közötti úton láttunk néhány jól megtermett fedett buszmegállót. Próbáltam rábeszélni a többieket, hogy milyen jó is egy buszmegállós éjszaka a szabadban, de sajnos társaim tetszését nem nyerte meg, az ötlet. Pedig még egy régi történettel is fűszereztem a bivakolás (hegymászó nyelven szabadban alvás) élményeit, ami egy kellemes esős éjszakáról szólt, Ausztriában a gyönyörű Wörth-i tavak partján, a strand nyilvános vécéjében.
De Ők hajthatatlanok voltak, nekik komoly szállás kellet, a nagy túra előtt.
Irány vissza a Csorbató. Szállodáról szállodára jártunk, de sehol sem kaptunk szobát egy éjszakára.
Az elektricska állomása mellet (ez a helyi fogaskerekű neve, ami Poprádot összeköti a hegységgel) volt egy hatalmas fedett parkoló. Már-már majdnem úgy döntöttünk, hogy ott alszunk, de az ott terjengő fertelmes szagok eltántorítottak minket a tervtől. Egyszer csak a szerencse újból mellénk állt, egy helyi magánszállást hirdető fiatal Skodás srác személyében.
Hamar nyélbe is ütöttük az üzletet, kétszáz korona per fő, és érte ágyat tiszta ágyneművel, melegvizes zuhanyzót és konyhát kaptunk egy éjszakára, a szomszéd Tatranska Strba nevű faluban.
Utána már gyorsan peregtek az események. Rövid autókázás, szállás, kedves háziak, kézzel-lábbal történő beszélgetés, minek eredményeképpen megtudtuk, hogy: "egész európai időjárási front", "drága magyar benzin", "jó magyar barackpálinka" és " nem tudunk oroszul, pedig nekünk volt kötelező", stb. "jó éjszakát!".
Másnap hat órára terveztük az indulást ennél fogva már reggel hatkor tudtuk, hogy az eső azóta sem állt el.
Nem baj mi elindultunk, elvégre kemény hegymászó öntudatot alakított ki, az elmúlt nap várakozása.
Csomagok le kocsiba, slusszkulcs a zárba, ablaktörlő ezerrel, irány a csorbatói fedett parkoló.
A parkolóba összepakoltuk a felszerelést, teát főztünk, majd feltöltöttük a vízkészletünket a szomszédos vécéből, hol a „vécés néni” mind ezek végén közölte, hogy a víz nem iható. Köszönjük szépen, én már ittam belőle, nekem annyi, nincs mit tenni, irány a Rysy.
A reggel nyolc órás indulást követően rögtön a házak között el is tévedtünk, rossz irányba indultunk el, de gyorsan korrigáltuk tévedésünk, és csak hamar a híres Magisztrála piros jelzésű útján nyertük a szinteket.
A Magisztrála a Tátra leghosszabb turistaútja, ami hol szintben vagy szerpentinszerűen végig megy a Magas-Tátra egész déli oldalában, bemutatva a hegység legszebb részeit.
Az utunk első szakasza egy egyenes enyhén emelkedő erdei úttal indított, ami később egy szintet tartó helyenként nagy lapos kövekkel kirakott úttá vált, és ez vezetett minket egészen a Poprádi tóig (Popradské pleso-ig).
A Poprádi-tónál balra elhagyva a Magisztrála útját, kanyargós törpe-fenyvesek között gyalogoltunk a Menguszfalvi-völgy (Mengusovská dolina) belsejébe a kék jelzésen.
Mondanom se kell, hogy az első egy órában már bőrig áztunk, a másodikba meg a bakancsunk is feladta a küzdelmet a vízzel. Egyébként gyönyörű volt a táj, mármint amit láttunk belőle. A gomolygó felhők és sávos esőfüggönyök mögül, rengeteg lezúduló patakocska száguldott a völgyek mélyébe, vízesésekkel ékesítve útjukat. A turistautunk kis patak mederré vált, amit szinte már észre sem vettünk, hisz a bakancsunk is teli volt vízzel. Olyan érzésem volt mintha, zuhanyzás előtt elfelejtettem volna levetkőzni, és irigykedve gondoltam a búvárokra, hisz nekik nem kell a víz alatt gyalogolniuk.
De vidámak voltunk hisz Zoli a "kezdő" még soha sem látott ehhez hasonlót élőben, csak a filmeken. Mikor a felhők engedték előbukkanni néhány hegycsúcsot, a Zoli örömujjongása vízhangozta volna be a tájat, ha nem esett volna olyan hangosan az eső. És mi csak gyalogoltunk és gyalogoltunk rendületlenül. A kék jelzést jobbra elhagyva a Békás-tavak irányába szerpentineztünk a piros jelzésen, és közbe néhány hófolt jelezte a legyűrt szintek magasságának érdemét.
Gondos előrelátásunknak köszönhetően forró teával leptük meg magunkat kevéske pihenőink alatt.
Szombaton este még felhívtam mobilon „Ginca” becenevű (Varga Tibor) hegymászó barátomat, hogy megérdeklődjem, hogy meddig tart ez a cudar idő. Ő szavai jelentették a később a biztató igét, mert azt hallotta, hogy kétnaponta cserélődő frontnak vagyunk az áldozatai, ami vasárnapra jó időt ígér. Mi meg csak áztunk, és vártuk a napsütést és a csúcsot.
Kissé elfásult hangulatba értünk fel a 1919 méter magasságban található Békási-tavakhoz, vagy tengerszemekhez. Itt találkoztunk túránk alatt először szlovák túrázókkal. A tengerszemeken jégtáblák úszkáltak és enyhén fodrozódott mélyzöld víztükrük. Ebben a magasságban már egyre nagyobb hófoltokat és egyre kisebb törpe fenyőket láttunk. Párszáz méterre feljebb elértük utunk legnehezebb, fixen beépített láncokkal biztosított sziklás szakaszát. Szerencsénkre az eső itt már nem eset intenzíven, csak néha kaptunk egy-egy záporszerű égi áldást. Féltettem is Zolit ezen a szakaszon, hisz Ő még nem járt ilyen meredek sziklás helyen, de óvatosak és ügyesek voltunk, és így semmi baj nem történt.
Ahogy elhagytuk a láncos helyenként a hegyoldalba vájt utat, egy meredek szerpentin vezetett a Chata pod Rysmi (2250 m) nevű, turistaház irányába. Ezt az utat már csak kő és meredek hegyoldal jellemezte, és igen erős szél, ami a felettünk levő hágóból érkezett. Itt már Zoli nagyon el volt anyátlanodva többször vissza akart fordulni, úgy kellett lelket önteni belé.
"Zoli a hegymászók nem fordulnak egyedül felelőtlenül vissza!"
"Főleg a turistaház alatt kétszáz méterre!"
Így biztatgattuk, de ő csak vigyorgott és azt hajtogatta:
"Elfogyott a motiváció, elfogyott a motiváció!"
Erre adtam neki egy kis teát majd pár kanyarral később meg is leltük, a jó
kis Rysy turistaházat.
Nagy volt az öröm, hogy délre végre száraz meleg helyre értünk. A házban szlovák fiatalok lakmároztak. Ahogy lehámoztuk magunkról a vizes ruháinkat, rögtön forró teát, frissen főtt kolbászt (helyi néven: párkit), és rengeteg nápolyit vásároltunk.
A turistaház ebédlője falán egy sorozat képre lettünk figyelmesek. A képek azt örökítették meg, hogy egy tavasszal, lavina alkalmával félig elsodort turistaházat, hogy ássa ki a helyi csapat a hó alól, és hogy állította helyre, az egészben leszakadt tetőszerkezetet. Elég bizarr kis felvételek voltak.
Körülbelül fél óra pihenés után, felmerült a csúcstámadás gondolata. Zoli sokat nevetett ezen kifejezésen, hogy "csúcstámadás".
Tibi barátommal elmagyaráztuk neki, hogy a hegymászó berkekben így nevezik a hegy megmászásának végső szakaszát. De Ö csak nevetett és közölte, hogy semmi kedve a "csúcstámadáshoz" inkább itt marad a jó meleg tea mellet, mi meg támadjunk csúcsot, ha ehhez van kedvünk. Próbáltuk az út folytatására rávenni, de nem jártunk sikerrel.
Zoli a csúcs alatt kétszázötven méterrel nem érdemes föladni. Ez nem a Himalája, de Ö hajthatatlan maradt.
"Elfogyott a motiváció!"
Hát ha elfogyott akkor elfogyott, mi azért elindultunk.
Ahogy az út elhagyta párméterrel a házat, egy nagy lapos kőre lettünk figyelmesek, mire piros betűkkel fel volt írva, hogy „Itt állt Lennin”. Na akkor jó helyen járunk, gondoltuk, eltévedni már nem fogunk, mert Lennin is volt már a Rysy csúcsán, és a jelek szerint Ö is erre indult el. Állapítottuk meg elégedetten, és folytattuk az utunkat a csúcsra, a nagy lapos kövek kirakott szakaszon. A köves út tartott vagy száz méterig, amit egy nagy hólejtős hegyoldal váltott fel, amin vízszintesen keresztezve keltünk át, majd szerpentinezve feljutottunk a sedlo Vaha magyarul Hunfalvi nevű hágóra (2337m).
Innen egy kies köves oldalon rengeteg kőember között jutottunk fel a gerincre. A kőemberek (idegen nyelven steinmann) a hegyek között útjelzés céljából egymásra rakott kövek, amit a hegyi turisták építenek. Ezen a helyen úgy látszik valaki kőember-építő versenyt rendezett, mert több-száz kőember álldogált körülöttünk. A kőemberes hegyoldalt balra elhagyva, a hegy gerincén átjutva, haladtunk egy ugyancsak meredek hegyoldalban felfelé oldalazva a csúcs irányába. E jól jelzett úton délután egy óra tájban értünk fel a Rysy tetejére.
Ahogy körülnéztünk mindenütt felhők és sötét hegyek, csúcsok, és gerincek. Az eső már régóta nem esett, de javulás sem volt várható.
Hát meg van, végre megmásztuk, a 2499 méter magas Rysyt.
Mivel, hogy a Rysy a Szlovák és Lengyel álam határa, a tetején volt egy határkő. Nagyon jó, hogy oda rakták, mert így alkalmunk nyílt rá felállni a tetejére, és így elérhettük a hiányzó egy métert, és 2500m-re kerültünk. Hát sajnálhatja a Zoli, hogy nem jött fel, gondoltuk és elindultunk lefelé.
Visszafelé könnyedén ment az út, már fél kettőre a turistaházban dicsekedtünk a megmászás hírével.
De a Zolinál semmi irigység nem volt, nála valóban elfogyott a motiváció. Ittunk még egy teát. Én rendeltem egy helyi készítésű gyümölcsös pudingot, ami a Zolinak is igen ízlett. Ahogy üldögéltünk észrevettük, hogy fekete Rysy feliratú pólókat is árulnak 160 koronáért. Hogyha megmásztuk, akkor póló is kell, így ajándékoztuk meg magunkat Rysy feliratú pólóval.
A nagy vásárlást követően, összeszedelőzködtünk és elindultunk a ház kijárata felé. A hátizsákok tömködése közben megpróbáltuk óvatosan a Zolit rábeszélni egy "csúcstámadásra".
Kiléptünk a házból, megigazítottam az esőkabátomat, és körülnéztem ellenőrzés gyanánt, hogy helyükön vannak e felhők. Megnyugtató volt a látvány mind a helyén volt. De mintha mégsem, ismét felkaptam a fejem és valóban, a poprádi síkság felett a kék ég kandikált ki, és rajta a nap első remény sugarai törtek át.
"Oda nézzetek, süt a nap!"
Kiáltottam és valóban egyre több kék egecske jelent meg a távolban. A felhők ide-oda kúsztak a körülöttünk levő csúcsok között, és egyre távolabb kerültek egymástól, minek eredményeképp egyre több hegycsúcs, gerinc bontakozott ki.
"Zoli irány a csúcs!"
Zoli válaszolt: "Irány a csúcs!".
Hej! A "kezdő" életre kelt, király, irány a Rysy.
És elindultunk a második csúcstámadásra.
De ez már teljesen más volt, mint az első. A nap sugara egyre többet törte át a felhők homályát, és mire felértünk háromnegyed három körül a Rysy csúcsára, már sütött is ezerrel.
Közben egyre több turista érkezett a megdöbbenésünkre, hisz útközbe alig találkoztunk másokkal. A tizenéves gyerekektől az idős korosztályig mind képviseltetve magát.
Gyönyörű volt a táj. Vad csúcsok, éles gerincek jelentek meg az egyre ritkuló felhők között. A Lengyel oldalon szédítő mélységbe, a Halastó (Morské oko) és felette a Tengerszem nevű tó (Czarny Stawpod Rysami) kéklettek.
Hát megérte még egyszer feljönni, örültem, hogy a Zoli nem hiába fáradt egész nap, meglett az eredménye. A csúcson eszegetés, iszogatás, és na persze a csúcs fotók után elindultunk vissza a Csorbatónál hagyott autóhoz.
Lefelé teljesen megszáradtunk a napon és este félnyolckor már a parkolóba masszíroztuk a meggyötört lábujjainkat.
Lefelé jövet két német lánnyal beszélgettünk egy-egy pihenés alkalmával. Ők is egyszerű kis cipőcskébe mászták meg a csúcsot, mint annyi más diák kikkel fenn találkoztunk.
A Poprádi-tónál pihenve meg is kérdezte Zoli tőlünk.
"Hogy van ez? Hát én azt hittem, hogy egy komoly hegymászásra megyek komoly hegymászókkal, egy komoly csúcsra, és tessék félcipős turistákkal találkozok."
Meglepett a kérdés és el is gondolkoztam, hát tényleg hogy is van ez. Eszembe jutottak a himalájai Serpák, teherhordó emberek, kik legalább akkora teljesítményt hajtanak végre, mint az őket fizető hegymászók. Mégis ha megkérdezi tőlük valaki, hogy kik ők, hegymászók vagy Serpák, akkor szerintem ők Serpáknak fogják vallani magukat. És így a Zolinak kérdésére válaszul a következő megállapításra jutottam:
Nem az a hegymászó, aki a csúcsra feljut, hanem az, aki annak vallja magát.
Budapest, 2000-08-23
Kóczián Tibor
Fényképek diavetítéséhez kattints ide a szövegre!
